[ Pobierz całość w formacie PDF ]
tüzet , de rájöhettem volna, hogy megpróbálod megóvni ezeket
a szerencsétlen birkákat, akiket a nQvéreidnek nevezel. Nos,
kedvesem, legyen, ahogy akarod. Hadd éljenek ha életnek
lehet ezt nevezni egyáltalán. Így is, úgy is igazság tétetett.
Tehát, atyám?
Arnault bólintott.
Ahhh. A hang az összeomló kártyavár suhogására
emlékeztetett.
e&
Hazugság szólalt meg Isabelle.
Nem, kedvesem. Ez az igazság. LeMerle a püspököt
figyelte, közben hirtelen mozdulattal széttárta a papi köntöst, és
hagyta, hogy a földre hulljon. A nQvérekbQl kiáltás tört elQ. A
ledobott csuha alatt úti öltözéket viselt: sarkantyús csizmában
volt, bQrmellénye meztelenül hagyta megbélyegzett bal karját.
A régi idQk Feketerigója állt most mosolyogva a gyülekezet
elQtt, és a drámai helyzet fokozására ebben a pillanatban
hatalmas csattanással fényes villám hasított át az égen, s fehér
fénnyel keretezte alakját.
A tömeg jajgatása most már a tetQfokára hágott, és
ólomsúlyként húzott lefelé. Lepillantottam, és hirtelen
megtántorodtam. Éreztem a bal lábamban a kezdQdQ remegést,
egy izom apró rángását, amely ha nem uralkodom rajta
kirántja alólam a kötelet.
Rájöttem, LeMerle pontosan erre vár: hogy a leleplezés
látszólagos vakmerQségét pont olyan hideg fejjel számította ki,
mint a terve többi részét. Hatvan egy ellen akkora túlerQ,
amekkora talán habozásra késztetné, de ha leesnék&
Megint áthelyeztem a súlypontom, aggasztott a túl laza kötél
és a fehér apácafQkötQk sokasága, amely sirályrajként
várakozott odalent a tekintetek tengerén.
e&
Még tíz másodperc, és leesik. Tíz másodperc a levegQben a
fehér alakjára szegezQdQ tekintetek kereszttüzében. Ez elegendQ
idQre eltereli a figyelmüket a zuhanás pillanata, az összetört
test a márványon , s e pár pillanat elég lesz, hogy megtaláljam
a kiutat. Ha nem, akkor fegyvert ragadok. Bármelyik nQvér
megvásárolhatja a menekülésemet, de azt szeretném, ha Isabelle
lenne a túszom. Egy kard, egy ló, és lélekszakadva átkelek a
szárazföldre. Lehet, hogy egy árokban hagyom a csitri testét,
ahol a püspök majd megtalálja, de még jobb, ha magammal
viszem. Hasznát vehetem ott, ahová megyek, és mindennap
beledobom a húsába bosszúm nyilait. Nem magamért nem,
ezúttal nem. Hanem érte, Juliette-ért, az én édes csalómért.
Hogy meg kellett érnem a napot, amikor az én Ailée-m
bukását kívánom! A püspök ezért is megfizet majd. A
gyülekezet kórussá vált. FelerQsödik, dagad, szárnyal a hangjuk
kétségbeesésük régóta nyújtott magánhangzója. Egyesek
sírnak a megdöbbenéstQl, mások arcukat karmolják. De kivétel
nélkül minden tekintet kettQnkre mered, én Qt figyelem, Q pedig
engem néz. Fordulhat a kedvezQ lapjárás a bubi idelent, a
dáma odafent , és a szerepek újra felcserélQdnek. Még az Qrök
is kQvé merednek, félig kihúzott karddal várják a parancsot,
amely nem hangzik fel.
e&
Tudom, miben mesterkedsz, LeMerle. Arra vársz, hogy
leessem. Azzal idQt nyernél. Érzem, azt akarod, azt kívánod,
hogy megcsússzam, hogy megbotoljak, és a kötél nélkülem
íveljen át a földig tartó hosszú sötétségen, az üres levegQn.
Érzem, ahogy nekem feszül az akaratod. Teljesen átitatott az
esQ, amely most patakokban ömlik a toronyba. A harangról, alig
egy méterre a fejem fölül ezernyi cseppecske hull alá énekelve.
Nem fogok nem fogok leesni. Alattam a szakadék azonban
mágnesként vonz, és begörcsölt izmaim pihenQért sikítanak.
Úgy érzem, mintha órák óta állnék itt mozdulatlanul.
A kötél újra kileng az akaratlan görcs hatására. NQvéreim
buzgósága megszédít. De akkor sem fogok&
& nem&
& szabad&
& leesnem&
e&
Álomszerq világossággal látom, ahogy megtörténik. Állóképek
sora, amelyeket a közelben becsapó villámok rögzítenek gyors
egymásutánban. Megcsúszik, megpróbálja kiegyensúlyozni a
kötél lengését, de elvéti egy pillanatra látom, ahogy karját
szélesre tárja, és magához öleli a sötétséget. Villámcsapás.
Minden korábbinál hangosabb mennydörgés szólal meg a
fejünk fölött, egy pillanatig azt hiszem, magába a toronyba
csapott bele a villám& Az ezt követQ rövid sötétségben hallom,
hogy a kötél enged.
Tudom, hogy most kéne elmenekülnöm, amíg másfelé
figyelnek. De képtelen vagyok; a tulajdon szememmel kell
látnom. Antoine nQvér Qrzi az ajtót. Arcán veszedelmes
kifejezés ül, de nyilván túl lassú ahhoz, hogy feltartóztasson.
Amikor ránézek, elindul felém. Arca kQkemény, és most
eszembe jut, mekkora erQ rejtezik nagy, vörös karjában,
hatalmas, húsos öklében. De mégiscsak nQ. Még ha most
ellenem fordul is, mit tehet?
A nQvérek körbevesznek, nyilván a földön heverQ testet
akarják megnézni. Minden pillanatban elkezdQdhet a kiáltozás,
a zqrzavar, és a kavarodásban majd elmenekülök. Virginie
nQvér rám néz, apró kezét ökölbe szorítja; mellette áll Tomasine
nQvér, szeme félholddá szqkült. Még egy lépést teszek elQre, az
apácák rémült tyúkként kotkodácsolnak, és még ahhoz is túl
ostobák, hogy félreálljanak. Tudom, hogy a hirtelen rám törQ
félelem abszurd. Nevetséges azt gondolni, hogy esetleg
megpróbálnak megállítani; ezzel az erQvel a baromfiudvar libái
is támadást intézhetnének a róka ellen.
De valami nem stimmelt. A tekintetek, amelyeknek a földön
heverQ testre kellett volna szegezQdniük, rám merednek.
Emlékszem gyerekkoromból, hogy még a libák is képesek
csípni, ha támadnak. Most pedig elzárják az utamat,
összepréselnek, elárasztanak a bqzükkel meg a
vádaskodásaikkal& Miközben elQretörök a szabad terület felé,
Antoine nQvér felemeli öklét, amit én hátratett kézzel is ki
tudnék védeni, de letaglóz a megdöbbenés, és megbotlom,
mielQtt még az ütés célba érne. Miféle boszorkányság ez?
Térdre hullok, zúg a fejem a tarkómra mért heves ütésektQl, de
csupán távoli, néma ámulatot érzek.
Nincs test a fQidQn.
Villámcsapás.
És a torony üres.
15
e&
1611. szeptember 7.
Théâtre Ambulant du GrosJean,
Carêmes
Vannak emlékek, amelyek sosem halványulnak el. Hiába ez a
kellemes, Qszi meleg, ez a kedves város, egyik énem ott maradt
az apátságban, az esQben. Talán meghalt belQlem valami akkor,
vagy újjászületett, nem tudnám megmondani. Mindenesetre én,
aki nem hiszek a csodákban, mégis szemtanúja voltam
valaminek, ami megváltoztatott, még ha csupán egy kicsit is, de
végérvényesen. Lehetséges, hogy abban a pillanatban Sainte-
Marie-de-la-mer volt velünk. Most, hogy tizenkét hónap
elteltével itt ülök, még ebben is képes vagyok hinni.
Éreztem, hogy a kötél eltqnik. Talán egy izomgörcs vagy a
[ Pobierz całość w formacie PDF ]
© 2009 Nie chcÄ™ już wiÄ™cej kochać, cierpieć, czekać ani wierzyć w rzeczy, których nie potwierdza życie. - Ceske - Sjezdovky .cz. Design downloaded from free website templates